Csendes éjszaka volt,
Nem világított más,
Csak a gyönyörű Hold.
Csend volt, csak a templom
Harangja szólt, mely
Éjféli misére hívott.

Az utcák mögül,
Vagy ki tudja hol
Az ember patakopogást hallott.
A macskaköves úton
Egy hintó kereke csattogott.
S bevillant egy évszám, egy kor.

1924-ben Magyarországon vagyunk.
Minden csendes, s egykor:
Vagy éjjel, vagy napkor,
Gyermeksírást hallok.
Órát nem tudok, csak azt
Hogy február 27-e van most.

Világra jött egy gyermek:
Az én Nagymamám.
Még sejteni sem lehetett,
Hogy ő milyen csodás.
Lassan-lassan cseperedett,
S az idő ment tovább.

Segítet ő sok embernek;
Szült egy kisleányt,
Neki is lett egy kislánya:
Megszülettem én.

De ez nem fontos, csak az
Mi volt előttem rég.

56-ban puskagolyók szálltak mellette,
De ő csak ment, ment kenyérért,
Mert családját szerette.„
Visszamegyünk ismét az időben
A 20-as, 30-as évekbe, hogy
Méginkább leírjuk az akkori időket:

Vallásosak az emberek,
Templomba járnak.
Mária Terézia, a Nagymamám
Épen elsőáldozgat.
Akkor még az utcák pora
A 800-as évekből hordott emlékeket.

S az emberek szívében
Szeretet létezett.
Hitték a jót, s a felé mentek.
A rosszról még csak
Tudomást sem vettek.
Lovak patái verték a macskakövet,
Süvített a szél Cegléd felett.

Az akkor élő emberek
mindig velünk lesznek:
Az utcán szálló por akár ű
az ő cípőjükről is lejöhetett
A levegőben már más alakban
lehet olyan részecske mit ők egykor kilélegeztek.

A ma élő emberek ugyanúgy tudnak szeretni, s jók lenni, mint az
akkori lelkek. A világ nem rosszabb, hisz ugyanolyan értékesek
a felnőttek és a gyermekek. Csak az arány változott meg, hisz
már az élők fele sem „tiszta” ember. Viszont észre kell vennünk
a lényeget: egyetlen „sudár szál” is többet ér minden „fekete
gyöngynél” a világmindenségben. Az élet pedig szép, mert bearanyozza azt
„mindenki” szemében a legcsodálatosabb ember. „Mindenkinek”
van egy „kincse”, ki őriz minket örökre-örökre.